Ismét egy magányosan álló, ódon ház gonoszkodik, aminek sötét pincéjébe az éjszaka közepén, feltétlen le kell menni betenni egy mosást. Ez az egyetlen amerikai filmes klisé az Anyám! című, 2017-ben bemutatott amerikai pszichothrillerben, a fennmaradó 120 perc pedig tömény megpróbáltatás, megismételhetetlen, rendszerszintű káosz és megannyi szimbólum.
Darren Aronofsky, a Rekviem egy álomért és a Fekete Hattyú rendezője talán kicsit túlvállalta magát, amikor évezredeken átívelő filozófiai kérdéseket, és egy komplett kultúrtörténeti kisokost kívánt belesűríteni egyetlen filmbe. A rendező állítása szerint 5 nap alatt vetette papírra a forgatókönyvet; igazán kár hogy nem lett 6, a hetediken megpihent volna, és ezzel máris továbblüktethetne az alkotás cselekményén átütő Szentírás.
Összességében ez egy kifejezetten enigmatikus művészfilm, ezért biztosan sokan lesznek, akik csupán az alkotó bizarr és összefüggéstelen agyszüleményének tartják. Nekik bátran ajánlom Dwayne Johnson bármelyik épületes akciófilmjét: garantált fogyaszthatóság, zéró zavaró gondolatiság. Viszont aki nyitott az intellektuális kihívásokra, annak az Anyám! zavarba ejtően sok értelmezési lehetőséget kínál.
A középkorú költő (Javier Bardem) és fiatal felesége (Jennifer Lawrence) egy hatalmas, viktoriánus házban laknak, távol a város zajától. Az ifjú asszonyka a közös ház felújításán dolgozik: mázol, glettel, parkettázik, arcán szűzies szeméremmel, szívében a férje iránt érzett múlhatatlan szerelemmel. Mindeközben a kissé morózus poéta ül a dolgozószobájában, pörgeti a pennáját és várja, hogy homlokon csókolja a múzsa. A múzsa nem jön, de egy váratlan (és aztán több száz másik) vendég igen. A társaságra és visszajelzésre éhes férj először csak kávéval, majd szállással kínálja az idegent, ám ez az otthon melegét őrző feleségnek egyértelműen nem tetszik. Az Ed Harris által játszott bravúrosan nyájas orvoshoz nemsokára megérkezik az ugyancsak hívatlan oldalbordája (Michelle Pfeiffer), majd pedig a pár két fia. Innentől pedig nincs megállás, elsöprő erővel kapjuk az arcunkba a meghökkentő, megbotránkoztató, szimbólumokkal és bibliai utalásokkal túlterhelt jeleneteket.
A nagy mű elkészültét követően valóságos vallási fanatizmus övezi az írót, aki mindenkit szívesen a keblére ölel és házába fogad, sőt isteni kegyelmet gyakorol a barbár népek iránt, akik a film legerősebb jelenetében lemészárolják elsőszülött fiát. De akinek még ez sem lenne elég nyilvánvaló, a film utolsó perceiben a főhős vallomása nem hagy kétséget: „Vagyok, aki vagyok.” (Mózes II. könyve 3. rész.)
Az ifjú feleség káprázatos türelme, és a párja iránt érzett feltétlen szeretete nem pusztán nem kap viszonzást, de az író következetesen távolodik a nőtől, ahogyan a rajongás és a külvilág felől érkező hamis impulzusok magával ragadják. Mindezek alapján akár egy feminista alkotás is lehetne az Anyám!, amennyiben elhisszük, hogy a férfi-nő kapcsolat soha nem lehet egyenrangú, és amit a női, mindig újjászülető energia felépít, azt a férfi egy félmosollyal lerombolja. Lehet az egy ház, egy sziklakert, egy kártyavár, vagy akár a bizalom-szeretet-elfogadás ördögien összetett felépítménye. A Jennifer Lawrence által megformált karakter teljesen alárendeli magát a házasságának és őrült naivitással szeretné, hogy ő legyen ’A Minden’. A bukás borítékolható, ha szerelmünk tárgya a szeretetet mennyiségben és nem minőségben méri, ahogyan a szépen lassan kivirágzó férj is szívesebben szórakoztatja a folyamatosan érkező, hajbókoló idegeneket, mint várandós párját.
A modern idők mocska, az emberi érzések elkorcsosulása, az utódok sorsa és az újrakezdés tisztítótüze is megelevenedik a filmben, de ez csak néhány felületes hívószó abból a zseniálisan komplex olvasztótégelyből, amit Darren Aronofsky lenyom a torkunkon.
Czapkó Dorottya
