Az utazás és az útkeresés toposza évszázadok óta jelen van a művészetekben, Homérosz Odüsszeiája volt az első klasszikus példa, aki szédületes kalandokba bonyolódott, hogy végül révbe érjen. Azonban a szép új facebookos világban már mindenki boldog és szép, ezért az utóbbi időben egyre kevésbé heroikus és monumentális téma az identitáskeresés.
A felnőtté válás és a ’ki vagyok én?’ időszaka az elmúlt évtizedekben jelentősen kitolódott, a mai 30-as korosztály, az úgynevezett Y-generáció -1980 és 1996 között születtek- nem szeretnék, vagy nem tudják követni szüleik jól bevált életpályáját. A zsigereinkig hatoló „mindentlehet”, a digitális túlingerlés, az online tér beláthatatlansága kisebb zavart kelt térben és időben. Napjainkra az élet egyszeri és megismételhetetlen együttállása valahogy új értelmet nyert.
Joachim Trier norvég filmrendezőt már korábban is foglalkoztattáka fiatal felnőttek problémái és belső harcaik (Szerzők; Oslo, augusztus), de a napokban bemutatott A világ legrosszabb embere hiánypótló alkotásnak bizonyul . A főhős Julie (Renate Reinsve) épp a születésnapját ünnepli, egy szakítás küszöbén áll és fogalma sincs, hogy mire vágyik. „Szeretlek, de mégsem szeretlek” – ezzel a tételmondattal zárja le főhősnőnk a párkapcsolatát és kezébe veszi élete irányítását, holott még az irányítópultot sem találja. Ez a film mégsem egy felújított Bridget Jones naplója, annál sokkal-sokkal nyugtalanítóbb és barázdáltabb. Még csak nem is egy női Trainspotting („Válaszd az életet. Válaszd a munkát Válaszd a karriert. Válaszd a rohadt nagy TV-t.”), habár nagyon látványosra sikerült A világ legrosszabb embere varázsgombás tripje. A főszereplő amolyan modern Jeanne d’Arc, bár nem egy egész népet szeretne felszabadítani, csupán önmagát. A 30-as éveiben jár és úgy tűnik, hogy fogalma sincs mit kezdjen az életével, kit és mit szeressen; a boldogságot űzi vagy csak az illúziót? Rossz emberré válunk, ha a legjobbat akarjuk magunknak? Lehetséges igazi elköteleződés nélkül szeretni egy embert, vagy egy munkát? Komolyan lehet venni egy 33 éves nőt, aki úgy érzi magát az életben, mint Bambi a jégen? És egy ilyen önmagában is bizonytalan fiatal nőtől elvárható, hogy teljesítse a női princípiumot?
Korunk legfrissebb és legkedveltebb témái sem maradnak ki a filmből: Me Too mozgalom vs. könnyűvérű nők mítosza, feminizmus vs. patriarchális társadalom, anyaság vs. gyerektelenség, stabilitás vs. megrekedtség. Minden benne van ebben a 120 percben, ami egy életbe beleférhet, ha megnézzük garantáltan napokig rágódhatunk rajta. A keretek rugalmasak, a mozgástér tetszőleges, a következmények beláthatatlanok. Mindenki eldöntheti maga, hogy megvívja a harcot a boldogságért, vagy leereszti a súlyos kardot. Julie úgy döntött, hogy boldog lesz, de ettől még nem ő a világ legrosszabb embere.
Czapkó Dorottya
